Foszlányok

Kint szakad a hó, a sütőből már kiszűrődik a banános muffin illata, én pedig azon tűnődöm, vajon milyen lesz az idei karácsony? Holnap aranyvasárnap, de egy csöpp aranyat nem érzek magam körül. Mint minden évben, most is sikeresen az utolsó napokra hagytam a vásárlást (bár idén sokkal jobb vagyok!:)) és még rengeteg feladat vár rám. Újabb sütemények kreálása, képeslapok írása, csomagolás… és minden, ami ilyenkor szokásos. Egy dolog azonban különbözik az előző évekhez képest: dolgozom. Az ünnepek előtt, az ünnepek alatt, után és persze az óév utolsó és az újév első napján is. Fáradt vagyok, de kell ezt magyaráznom?

Volt már egyszer egy vicces történetem a békávés ellenőrökkel. A nagy rohanás közepette kirántottam a bérletemet a táskámból és felmutattam az illetékesnek. Az megköszönte, én pedig amikor elsüllyeszttem volna a bérletet, ránéztem és rájöttem, nem is az van a kezemben, hanem a szemüvegtörlő kendőcském az ő kis tokjában. Nagy mosollyal az arcomon folytattam utamat, és próbáltam elképzelni, vajon látott-e egyáltalán valamit a “bérletemből” az ellenről. No, ezt a történetet folytattam az elmúlt héten. Egyik nap épp a gondjaimat ecsetelve anyukámnak, a metró felé haladva egy pizzarendelős szórólapot nyomtak a kezembe. Én csak mondtam, mondtam a magamét (ha jól emlékszem, dühös is voltam), és amikor elértük az ellenőrök sávját, még mindig felháborodva dumálva, csak úgy, reflexből, hisz tudtam, hogy mutatni kell valamit, felmutattam a pizzarendelős szórólapot. Az ellenőr megköszönte, én meg két másodperc múlva majd megszakadtam a nevetéstől. Mikor leesett, hogy mit csináltam és felhívtam rá anyukám figyelmét is, nem lehetett nem nevetni! 🙂

Úgy érzem, bizonyítani kell. Furcsa érzés ez számomra – talán a szituáció miatt. Bekerülni egy közösségbe nehéz. Még akkor is, ha mindenki látja (és tudja), hogy amit csinálok, azt jól csinálom és szívesen is. Ennek ellenére azt tudatják velem: bizonyíts. Hogy mit? Jó kérdés. Arra még nem jöttem rá. Egy biztos, ha nyalnék, az egyet jelentene a bizonyítással. De azt soha!

Tényleg öregszem. Minap Linda barátnőmnek vettem karácsonyi ajándékot és a H&M-be tévedve gondoltam benézek a baba részlegre is. Körülbelül 10 percet töltöttem azzal, hogy az összes irtó cuki babaruhát megfogdostam, és magamban ilyeneket mondtam: jaaajjj, ddde éééédiiii. 10 perc után (miután kiválasztottam a tökéletes ajándékot) azonban rájöttem, hogy baj van. Gyorsan elhagytam a terepet, és inkább a női ruhák felé vettem az irányt!

Magához láncolhat-e engem önző módon? Vajon tud-e arról, amit csinál, és ha igen, miért jó ez neki? Valamiért pedig ezt érzem. Mintha rajta kaptam volna. És nem tudom miért, egyszerűen teljességgel érthetetlen, de neki hagyom. Nem lesz ennek jó vége…

Eszembe jutott, hogy amikor a hónap elején Kőszegen voltunk, milyen jólesett az a vasárnapi misefoszlány, amin ott voltunk. Az az órási templom, gyönyörűen felújítva. A gyertyák illata, a festett üvegeken át beszűrődő fény és a kicsit hamiskásan éneklő icipici gyerekekből álló kórus úgy elvarázsolt, hogy máig nem tértem magamhoz. Már nem is emlékszem a prédikációra, csak arra a melegségre, ami a templom hideg levegőjén át is megérintett. Ha lehet, egyszer még visszamegyek oda!

Reklámok

Kommentelj!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s